Törjön ki a szeretet!

Első alkalommal 2013-ban jártam Erdélyben. Nem azért, mert addig nem akartam, hanem azért, mert előtte voltak fontosabb, előrébb való dolgok a mindennapjaimban.
1983-ban, alig 16 évesen szereztem meg a nagymotor jogsimat. Sosem volt előtte motorom és amikor vizsgáztam, akkor sem állt a garázsban semmilyen két kerekű járgány a bordó Csepel biciklimen kívül. A kismotor hajtási engedélyt is motor nélkül szereztem korábban. Szinte minden barátomnak volt valamilyen robbanómotoros járgánya, de nekem édesapám – Isten nyugosztalja – mindig azt mondta, ő sosem fog nekem motort venni. Így hát a vizsga előtti napon kölcsön kapott MZ150 TS-sel vizsgáztam le.
Nem azért nem vett, mert nem tehette volna meg. Szerencsére olyan családban nőttem fel, ahol nem jelentett gondot a mindennapi élet szükségleteinek kielégítése, néha még extra luxus dolgokra is futotta, így kaphattam meg életem első Röamer, 7 dallamos quartz óráját egyik alkalomra vagy a hőn áhított szovjet gyártmányú Sputnyik versenykerékpárt. Igaz, abban nem volt köszönet, amikor még a vásárlás napján nekiestem vasfűrésszel az ízlésemnek megfelelő méretűre alakítani az első és hátsó sárvédőt szüleim legnagyobb megrökönyödésére. Arról, hogy mi volt ezért a jutalmam első kézből , arra inkább nem térnék ki. 🙂
Szóval nem éltünk rosszul, bár nem jártunk külföldre nyaralni, nem volt balatoni nyaralónk, nem kaptunk meg bátyámmal mindent, amit szerettünk volna, de maradjunk annyiban, hogy nem nélkülöztünk. Tehát akár kaphattam volna – ahogy akkoriban hívtuk – kismotort, de apám elzárkózott a lehetősége elöl. Ezt az elvét mindig betartotta, sosem vett nekem motort. Amikor elkezdtem dolgozni és pénzt keresni 20 évesen, természetesen első adódó alkalommal megvásároltam munkatársam eladó sorba került MZ TS 125 motorját, életem első saját járgányát. Voltak ugyan vele problémák – többek közt komplett blokkot kellet vásárolnom néhány ezer Km megtétele után -, de összességében nagyon szerettem. Igaz, hogy néha lerohadtam vele, 90 Kmh-nál többet nem igen tudott, kanyarban kicsit tolta az elejét, előzni is csak módjával lehetett vele, de az enyém volt, szabad voltam, ha felültem rá. Azzal jártam haza, esőben, napsütésben, élveztem minden percét.
De elérkezett az idő és munkatársam kilátásba helyezte, hogy eladná nekem a nyulam nagyobb testvérét. Persze azért 1988. körül nem kerestem olyan jól, mivel akkor már szeretettel várt és kötelékébe fogadott a Magyar Néphadsereg paksi munkás ezrede. A havi zsoldból nem igazán futotta a luxus MZ 250/1-re, álmaim motorjára. Így hát végső kétségbeesésemben szüleimhez fordultam, hogy esetleg megfinanszíroznák-e hitelre kisfiuk egyetlen álmát. (Volt persze még egy álmom, de az akkoriban már megvalósulni látszott, mert szegény katona kölök már szerelmes volt az első feleségébe. 🙂 )
Na de visszatérve a gondolatmenetre, kölcsönért folyamodtam. A válasz előre borítékolható lett volna, NEM! Motorra nem kapok egy fillért sem. Viszont szegény bakaként, hogy ne kelljen hosszú órákat buszozással és átszállással töltenem, ha találok egy megfelelő fedett, négy kerekű járművet, akkor hajlandók előre megfinanszírozni életem első autójának árát. Természetesen csakis kölcsön formájában! Mivel akkoriban már kiteljesedni látszott párkapcsolatom, hossza évődés és tanácskozás után úgy döntöttem, legyen. Hűtlen lettem hát motoromhoz és belehuppantam egy luxus limuzin kényeztető ülésébe. Ige, életem első autója egy Trabant 601 volt.
Aztán folytatódott az élet. Katonaság, munkahely, házasság, lakás, gyerekek, a motor meg egyre jobban kiszorult az életemből. Átvették helyét a mindennapok, autók jöttek, mentek. Hosszú évekig volt ez így. Néha előszedtem szegény nyulat, életre leheltem, mentem vele pár utcányit, majd ismét a feledés homályába merült.
De hosszú évek után, mikor szintén hosszas vágyakozást követően ismételten beköltözött az életembe a két kerekű – a jelenlegi sárkány személyében -, akkor azzal együtt jött az igény is. Látni Erdélyt, bejárni, emberekkel találkozni. Furcsa volt először szembesülni vele, hogy több száz kilométerre az otthonomtól ugyanazon a nyelven szólnak hozzám Farkaslakán, Gyimesbükkön, Gyergyószentmiklóson, mint otthon. Azelőtt sosem gondoltam bele mélyen, mit is jelent Magyarországon kívül magyarként élni. Nem tudatosult bennem, hogy ők is hús-vér emberek, magyar emberek, mint én. Más olvasni, tudni róla, és más találkozni velük.
A meghatározó élmény aztán lépten-nyomon ismételte és ismétli önmagát. Délvidéken, Felvidéken, Kárpát-alján, Erdélyben, mindenhol sikerült olyan emberekkel találkoznom, akiket örökre a szívembe zártam. Ők talán ezt nem is tudják, de minden alkalommal libabőrös leszek, ha találkozom velük. Mérhetetlen szeretetet érzek irántuk, tisztelem és becsülöm őket, amiért megmaradtak magyarnak mindazok ellenére, ami körülveszi őket. Tudom persze, hogy ők másképp látják magukat, nem tartanak igényt a sajnálatunkra, maximum a szeretetünkre. Azt igyekszem is nekik megadni. Akár úgy is, hogy ilyeneket írok.
A jelenlegi helyzetben persze egyelőre csak annyit tehetek, hogy megpróbálom magam az ilyen lélekből jövő írásaimmal a tudatukban tartani, hogy legközelebb, amikor találkozunk, emlékezzenek rá, hogy nem felejtem el őket sosem. Mert találkozni fogunk, ebben biztos vagyok. Feltéve persze, ha ők is így gondolják 😉
Miért született most ez az írás? Fogalmam sincs. Eredetileg ez is csak egy pár soros Facebook bejegyzésnek indult, de megindult a szekér, hát nem akartam elé állni, nehogy eltaposson. Inkább leírtam nektek ezeket a gondolatokat. Kívánom nektek, hogy belőletek is kitörjön a szeretet, tapasztaljátok meg azt a rengetek pozitív érzést, amit magyar testvéreitekkel való találkozás okoz. Ha nem is írtok róla hosszas, cirkalmas irományokat, azért a történet maradjon meg emlékeitekben.
Ezúton is szeretettel ölellek benneteket magyar barátaim ott, az “idegenben”.
–Lesbat–
Képek forrása: Internet és saját fotó
Kövess minket és oszd meg oldalunkat:

Vélemény, hozzászólás?