Megérdemlem én ezt?

Szerencsésnek mondhatom magam, mert folyamatosan kapom az élettől a szeretetet és az odafigyelést. Szinte semmit nem kell érte tennem, csak oda kell mennem és el kell fogadnom. Így van ez már évek óta Kárpátalján is.

2014. tavaszán hallottam először arról, hogy néhány elszánt motoros, az ukrajnai határátkelés nehézségeivel mit sem törődve, harmadik alkalommal kel útra, hogy a beregszászi Sámuel Alapítvány gyermekeinek egy kis szeretetet és anyagi segítséget vigyenek. Akkoriban már én is megfertőződtem, kezdett kinyílni a látómezőm, egyre fogékonyabb lettem a határon túli magyarok rezdüléseire, az irántuk érzett szeretet egyre gyakrabban lopózott be a tudatomba. Elhatároztam, hogy nekivágok én is.

Sajnos ez az elhatározásom meghiúsult, mivel pont azon a hétvégén mindhárom nap dolgoznom kellett. Így hát gondoltam, várok egy évet, majd csak kibírom a következő alkalomig.

Elérkezett 2015., majd 2016. nyara is, de nekem minden évben sikerült azokon a napokon  dolgoznom. A sorozatos kudarcok után aztán elhatároztam, ha törik, ha szakad, 2017-ben már semmi nem tarthat vissza, megyek és kész.

Így is lett! Igaz, megint akadályozott ezen célom elérésében a munkabeosztásom, de kivettem 3 nap szabadságot, nem halogattam tovább az elkerülhetetlent. Ott a helyem! Pénteken délután, barátokkal indultunk Lajosmizséről a beregsurányi határátkelő felé, ahol a találkozási pont volt. Hosszadalmas várakozás, útlevél, forgalmi, zöldkártya, jogosítvány, “cetlire 3 pecsét” aztán végre átengedett a kiskatona. Megérkeztünk Ukrajnába. Hosszú évek után először léptem ukrán földre. Legutóbbi látogatásom ennek az országnak a fővárosában – Kijevben – volt, még 1990-ben, pont a jegyrendszer bevezetésének közepén. Üres boltok, sorban állás, hiánygazdaság, hatalmas terek, épületek, távolságok, mégis örök emlékek.

Szóval átértünk a határon, ahol a Sámuel Alapítvány vezetője, Sipos Géza  – akit talán azóta már barátomnak mondhatok – várt minket. Tökéletes fogadtatás, teljes ellátás, kényelmes szállás, a motorok zárt parkolóban. A kis csapat hamar megtalálta a kollégium melletti kis magyar kocsmát, mert ugye az egész napos kimerítő utazás után muszáj legurítani néhány sört. Mindenki ismer mindenkit az összejött kis csapatból. Sokan a kezdetektől ott vannak, mások – köztük én is – először járunk itt. Mégis, eltelik pár perc közösen és nem érzed, hogy idegen vagy. Ez egy kis közösség, azonos célokért, azonos gondolatokkal, megértjük egymást. Egy kis izgalom motoszkál bennem a másnapi eseményre gondolva, de a sör, a barátok és a remek környezet feledteti mindezt. De későre jár, ideje pihenni menni, mert hosszú nap elé nézünk.

A reggeli készülődés senkinek sem a barátja. Mindenki nyűgös, fáradt, szedegeti össze a motyóját, hogy semmit ne hagyjon a szálláson, mert reggeli és indulás a gyermek motoroztatás helyszínére.

Elindul hát a kis csapat, elöl autóval Géza vezeti a sort. Néha megáll, egyeztet, bevárjuk a leszakadozott motorosokat, készül néhány szép emlékű fotó. Az utak minősége – hogy is mondjam – nem teljesen felel meg a nem túraendúró felépítésű motoroknak. Hatalmas kátyúk, felmart burkolat, buckák, gödrök, szögek, macskakő, minden elképzelhető minőség néhány kilométer alatt. Helyenként csak lépésben haladunk, lehetetlen gyorsabban közlekedni. De mégis, egyszer csak odaérünk és a sok zöld pólóba öltözött gyermek és felnőtt egyszerre kiált fel és üdvözöl minket.

Aki ezt még nem élte át, annak nehéz elmagyarázni, mit érez ilyenkor a földi halandó.  Megérdemeljük ezt a szeretetet? Rászolgáltunk mi erre? Meg tudjuk mindezt hálálni? Remélem igen.

Rövid köszöntő, amit a gyerekek egyre nehezebben viselnek. Már húzódnak oda a motorokhoz és a motorosokhoz, akiket sokan már ismernek és a legnagyobb szeretettel köszöntik őket. Várják a pillanatot, amikor végre elhangzik, hogy kezdődik a motoroztatás. Kezdetét veszi a nap fénypontja. Sorban állás, kis tolakodás, kis lökdösődés, de kizárólag az izgatottságnak köszönhetően. Zúgnak a motorok, rójuk a köröket fáradhatatlanul. Csak gyűlnek a kilométerek, mindig van újabb és újabb jelentkező.

De mint minden jónak, ennek is véget kell egyszer vetni. Kezdődik a gyerekekkel, nevelőszülőkkel a beszélgetés, ismerkedés, emlékek felidézése, tervezgetés. Mindenkinek van valamilyen különleges emléke erről a túráról. Nekem több is. A jók mellett néhány kellemetlenebb is, de mindez feledhető.

Feledhető, hogy a vereckei hágón tett, örök életre nyomot hagyó kirándulás után itthon szimeringet kellett cserélni az első teleszkópokban, mert szétverte az út. Feledhető, hogy a hátsó gumimban egy hatalmas szögnek köszönhetően lemaradtam egy várlátogatásról.

De ennek a defektnek a pozitív hozománya, hogy megismertem olyan embereket közelebbről, akik nálam sokkal szegényebbek, sosem láttuk egymást, mégis önzetlenül, első szóra segítségemre siettek. Mire észbe kaptam, már ott álltam szerencsétlenkedve, hogy nem tudom kifizetni a javítás költségét, mert nem vittem magammal Hrivnyát, a helyi hivatalos pénzt. Erre közli velem alkalmi segítőm, hogy ő már rendezte! Sosem tudom neki meghálálni!

Este aztán ismét egy kis kocsma, beszélgetés, tervezgetés és rájövünk, megint várnunk kell egy évet, hogy újra átélhessük mindazt a jót, amit a sors megadott nekünk. Mert aki egyszer ott volt tudja, legközelebb is ott a helye.

Akik még nem jártak arra vagy egyáltalán, semmilyen, ilyen jellegű eseményen nem vettek eddig részt, ne habozzanak, szánják rá azt a hétvégét és egy örök emlékkel gazdagodnak. Fülig fog érni a szájuk, melegség költözik a szívükbe, akár hányszor eszükbe jut majd az a nap.

Már várom az idei túrát, idén is ott a helyem. Persze megint szabadságot kell kivennem, de megéri, mert megfizethetetlen élményt és lelki feltöltődést ad ez a beregszászi esemény. Találkozzunk Kárpátalján!