Szinte pontosan egy év telt el azóta, hogy főszervezője lehettem egy motoros segélytúrának. Ez alatt az egy év alatt számtalanszor eszembe jutott, hogy megírjam ezzel kapcsolatban a gondolataimat, érzéseimet, de aztán a végső lökés mindig elmaradt. Most igyekszem kitölteni ezt az űrt, ami azóta is a lelkemet nyomja. Nem kötelességből, inkább tudatalattiból.
A túra előkészületeiről, szervezéséről, lebonyolításáról órákig tudnék írni, de most nem ez a lényeg. Ez csak annyiben tartozik jelen irás témakörébe, hogy ismét bebizonyosodott, a becsülettel elvégzett munkának mindig megvan a gyümölcse. Na meg hogy semmit sem adnak ingyen 😉 Ez ugyanannyira fontos!
Másik meghatározó pillanat abban, hogy ez az írás most megszületett (remélem tényleg megszületett, különben most csak magamnak írnék), hogy mindössze egy hete annak, hogy résztvettem egy olyan dologban, amiben még előtte soha. Nem lövöm le a poént, hogy pontosan mi volt ez, majd a maga idejében ez is nyilvánossá válik. 😀 Most csak annyit erről, hogy sikerült ismét a véletlenek összjátékának köszönhetően újabb értékes embereket megismernem. Fél órányi gurulásra tőlem Gyönkön, belecsöppentem egy számomra szinte teljesen idegen környezetbe.
Csak azért nem volt teljesen idegen, mert azért szép számmal berregtek ott vasak, így én sem lógtam ki túlzottan a sorból. Ott találkoztam olyanokkal, akikkel első szóra megértettük egymást. Tisztában voltunk egymás életfelfogásával, legfőbb céljaival, kicsit beleláttunk egymás lekébe. Pedig mindössze néhány óra találkozás, néhány mondatnyi beszélgetés után ritkán jut el idáig az ember. Jó, nem elsőre, de másodikra már igen. Amikor szóba elegyedsz valakivel, akit előtte nem ismertél, soha nem találkoztál vele, de mégis valamiben hasonlítotok, az igencsak jól tud esni az ember lelkének. Kicsit megnyugszik, hogy nem is olyan hülye, mint gondolja, hisz mások is vannak annyira elvetemültek, hogy kissé kilógva a megszokott konvencionális világból, más dolgokat tartanak fontosnak. Hogy mik ezek? Hát mindenkinek más. Nem is sorolom fel, mert ezek a nagy találkozások csak akkor működnek, ha olyan szerencsés vagy, hogy hasonszőrűekkel találkozol. Irányítani persze lehetne ezt, de nem érdemes, mert akkor a végén izzadságszagú lesz a dolog.
Na de itt nem ez történt (Bár meglehetősen meleg volt a bőrgatya, így az izzadtség is jelen volt. 😀 ) Már ott a találkozás helyszínén beszélgettünk. Véleményt cseréltünk, nosztalgiáztunk, tervezgettünk. Aztán másnap olyanokkal sikerült beszélni – milyen jó is néha a Messenger, ami máskor viszont idegesítően felforgatja a személyes kapcsolatokat -, akikkel Gyönkön nem. Mégis rácsodálkoztam, hogy néhány mondat után úgy tudtunk egymással őszinte párbeszédet folytatni, mint előtte soha. A bizalom, az hogy hisznek neked és megbíznak benned, ha elmondod a belső gondolataidat, nagyon sok erőt ad a folytatáshoz. Ahhoz, hogy tudd, érdemes újra és újra nekifutni egy problémának, akadálynak, ha szembesülsz vele, mert a túloldalon (a problémán túlra gondolva, nem az életen túlra 😉 ) ott vár a jutalom.
Nos az ismét hosszúra nyúlt bevezető után – ami lassan megszokottá válik az írásaimban – következzen a lényeg, ami a címben is szerepel.
A “Motoros Segélytúra Zsobokra” óta eltelt egy év. Rengeteg minden történt ezalatt az idő alatt, de azóta sem halványodott el a fénye. Kicsit talán hátrébb szorult az élet mindennapi feladatai közt, de nem feljtettem el. Sem magát az eseményt, sem az embereket, akikkel együtt lehettem azon a csodálatos szeptemberi hétvégén. Az őszinte gyerekeket, motorosokat, a zsobokiakat, a barátaimat. Igen, a barátaimat. A régieket és az újakat. Mert akár egyetlen találkozás után is szerezhet barátot az ember. Bár a “szerezni” nem fedi a valóságot, mert barátot csak találni lehet.
Így voltam ezzel én is, találtam barátokat. Talán nem olyan intenzív barátság ez, mint amit az ember a mindennapokban így nevez. Mi nem járunk együtt bulizni, nem iszogatunk egymással a kocsmában, nem röffenünk össze találkozni. Mégis barátságnak nevezem, mert örökre szóló élmény volt ezekkel az emberekkel ismerettséget kötni.
Ahogy a címben is olvasható “A szeretet a kulcs minden szív felé”. Ez a gondolat pontosan az egyik új barátomtól származik, akinek hitvallása, elkötelezettsége a közösség iránt példamutató. Ő fogalmazta ezt meg, amit meghallva rögtön tudtam, hogy ez lesz a segélytúra jelmondata. Ez az egyetlen mondat ugyanis mindent kifejez. Nem kell ennél több, őszintébb. Szeretettel utat találsz a másik szívéhez. Vagy másképpen értelmezve nyisd ki a szíved és rádtalál a szeretet
Ezzel kapcsolatban, rögtön a tavalyi eseményt követően így írtam újdonsült barátomnak:
“Túl vagyunk egy mozgalmas és dolgos hétvégén. Nem is gondolná az ember, hogy több hónapig tartó szervezés és egyeztetés után elérkezik az a nap, amikor már emlékként gondolunk vissza minderre.
