A szeretet a kulcs minden szív felé – utóhatás

Ahogy azt ígértem, folytatom a zsoboki motoros segélytúra apropóján képernyőre vetett gondolataim sorát. Érdemes előbb azt az írást elolvasni, hogy valamennyire kerek történet alakuljon ki az olvasóban.
Az esemény létrejöttének történetét már ismertettem. Hol részletesebben, hol kicsit ugrálva térben és időben, de elegendő információ halmozódott fel ahhoz, hogy aki minden részletre kíváncsi, választ találjon a szürke foltokra is. Erre természetesen a Hunyadi Rend honlapja és Facebook oldala a legalkalmasabb terep.
Szóval ott tartunk a történetben, hogy a jelmondat vagy szlogen megszületett, mely a túra után még erősebben éreztette létjogosultságát. Néhány kiegészítést tennék csak, hogy világosan lássa mindenki a hatását ennek a “tájidegen” eseménynek. Ilyen ugyanis még nem volt Zsobokon. Volt már hasonló méretű szervezés, mint azt megtudtuk a helyiektől és mi is a kezdetektől amellett foglaltunk állást, hoy az egész falut vonjuk be a hétvégi találkozóba. Így tulajdonképpen egy falunap szerű közösségi program jött létre. De hogy motorosok ilyen létszámban meglepjék a falut, ilyen még nem történt.
Nem titkolt célunk volt, hogy az anyagi segítség teljes egészét a gyermekotthonnak szántuk, ez végig mindenek feletti szempont volt. Mindent ennek rendeltünk alá.
De hagyjuk is a technikai részleteket, ennek az írásnak inkább az a célja, hogy megpróbálja visszaadni azt a hangulatot, érzést, élményt és még ki tudja mit, ami megfogalmazhatatlan. Minden motoros túra, mely nem a saját szórakoztatásunkra születik, hanem határozott célja egy közösség segítése, arra mind kijelenthetjük, hogy megfoghatatlan élményt nyújt az abban résztvevőknek. Rendkívül nehéz szavakba ölteni azt, amit az ember ilyenkor érez. Előtte, alatta, utána. Minden összeadódik, hatással van egymásra, felkavar, megrendít, megmosolyogtat, megríkat. Majd jön a másnap, a túra vége, a hazaérkezés. Mindaz, amit átélélünk ilyenkor, nem csak a pillanat csodáját nyújtja. Jóval többet annál.
Amikor hazaérkezel, leszállsz a motorról, azt gondolod – De jó itthon! Hazaérsz izzadtan, kissé szagosan, fáradtan, esetleg bőrig ázva, égő szemekkel, zsibbadt végtagokkal a sokszáz kilóméter után. Normális ember azt mondja, soha többé nem ül motorra. De mint tudjuk, mi valahol nem vagyunk normálisak. Mindegyikőnknek van egy kis defektje. 😀 Mi azt mondjuk másnap reggel, amikor még sajog itt-ott, hogy mikor megyünk legközelebb? Már alig várom!
Ilyenek vagyunk mi motorosok. Megyünk, mert a vérünk hajt és szerencsére rengetegen vagyunk, akik ezt nem cél nélkül, hanem szánt szándékkal tesszük. Közösséget építünk, próbáljuk jobbá tenni mások életét és sajátunkét is.
Fentiekből talán kitűnik az az eufória, ami egy ilyen túrát a kezdetektől a végéig és még utána is napokig, hetekig, hónapokig körülleng. Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy megadatott a sorstól, hogy ezt többször átélhettem és remélem még sok alkalmam lesz megtapasztalni a létezésemnek ezt a ritka adományát. Mindez persze nem hull az ölünkbe, tenni is kell érte.
Mit jelentett midez azoknak, akikért a motorosok útrakeltek sokszáz kilométerről? Erről őket kell megkérdezni. Amit mi tapasztaltunk, az könnyeket csal minden “kemény motoros” szemébe. A gyerekek önfeledt mosolya, a szeretet, amivel fogadnak. A pillanatok alatt egymásra hangolódás és az a végeláthatatlan szeretet, a sorsközösség, ami körüllengi az egész hétvégét. Ez leírhatatlan, ezt csak megtapasztalni lehet. Soha nem látott emberek együvé tartozása, azonos gondolkodása. Idősek, fiatalok, gyerekek, mindenki egyetlen érzésben egyesül.
Amikor egy idős néni könnyeivel küzdve idézi fel, milyen érzések törtek fel benne a motorok bevonulásakor a faluba. Mint amikor 1940-ben a második bécsi döntést követően a magyar csapatok bevonultak a faluba. Ezt juttatta eszébe, hogy ismét magyar lehet!
Mindig azt mondom, ezt meg kell élni!
Így a gondolataim vége felé kicsit rendezem a lelkem és muszáj kicsit arról is szót ejtenem, mi a helyzet mostanában, több hónappal később. Nos a mai napig hatása alatt vagyok. Nem tudom, jobb ember lettem-e, nem is gondolkodom ezen naphosszat. Örülök, hogy megadatott az életemben, hogy részese és kicsit talán formálója is lehettem egy ilyen küldetésnek. Néha kapok egy-két jelzést, hogy nem felejtettek el minket a faluban. Igyekszem követni a falu életét és szerencsére azt látom, hogy ez egy nagyszerű magyar közösség, amelyik büszke magyarságára, kultúrájára, történelmi értékeire. Kívánom nekik, hogy ez még nagyon sokáig, a mi életünkön túlmutatva is megmaradjon az utódaink számára. Hisz tudjuk, övék a jövő.
Tényleg a teljesség igémnye nélkül, de mégis szükségét érzem megemlíteni azokat a nagyszerű magyar testvéreimet, akikkel örök lelki kapcsolatba kerülhettem. Akiket valamiért kihagytam a felsorolásból, tőlük ezúton is a megbocsátásukat kérem.
Akiknek különösen hálás vagyok, hogy a kezdetektől önzetlenül segítették a Zsoboki Motoros Segélytúra létrejöttét:
Ruzsa Erzsébet, Bartha István Zsolt, Gál-Jankó László, Varga-Imre István, Gál-Máté Csilla, az ő családtagjaik, a Bethesda Gyermekotthon dolgozói, a Pántlika Zenekar tagjai, az iskola dolgozói, a falu lakói és mindenki, aki erejét nem kímélve dolgozott azon, hogy mindenki élményekkel gazdagon térhessen haza. Na és végül, de nem utolsó sorban köszönet mindazoknak, aki eljöttek, velünk voltak, akik segítettek. A Hunyadi Rend aktív segítő tagjainak is hálás vagyok! Karsai Lacinak külön köszönet a drónos felvételekért.
Köszönöm!
Valahol, valamikor talán azokkal is lesz alkalmam találkozni, akik még nem vettek részt ilyen eseményen, nem tapasztalhatták meg ennek jótékony hatását az emberi lélekre. Kívánom mindenkinek, hogy legalább egyszer az életében éljen át hasonlót!
Az eljövendő alkalmak várakozásteli izgalmával kívánok minden olvasómnak hasonlóan meghatározó élményeket. Tartsátok nagy becsben a kulcsot, ha meglelitek, mert a szeretet a kulcs minden szív felé!

— Lesbat —

Kövess minket és oszd meg oldalunkat:
error
fb-share-icon

Vélemény, hozzászólás?